Aktuális,  Collie,  Kutya,  Tenyésztők,  Történelem

Háborús gondolatok

Több hónapos egészségügyi kényszer-pihenő után azt gondoltam, ott fogom folytatni a blogot ahol abbahagytam. A soron következő cikk a tenyésztői stressz lett volna. De azután kitört a háború, és egyszerűen annyira bagatell lenne most a hétköznapi gondokon siránkozni, hogy képtelen lennék erről írni. Nem is lenne túl ízléses.

Számos cikk jelent meg korábban a hadszíntereken szolgáló ebekről, de hogy a civil lakosság kutyáinak mi a sorsa háborús időkben, arról csak elvétve van információ. Írásaimban már többször foglalkoztam azzal, hogy a történelem sodrása, illetve bizonyos események, hogyan befolyásolták az emberek mellett kutyáik életét. Külön kiemelve a fajtatiszta ebek történetének alakulását, mivel ők egyfajta nemzeti jelképek, vagyis a politika gyakran beleszólt/beleszól abba, hogy éppen éljenek, vagy haljanak.

„A fajtatiszta kutyák tenyésztését azt gondolom, hogy a kor eszmei áramlatai hívták életre. Amit hamarosan már politikai célokra is lehetett használni. Ettől kezdve az egyes országok kutyafajtái nemzeti értékek, szimbólumok lettek. Ezzel elkerülhetetlenné vált, hogy a politika összefonódjon a kutyatenyésztéssel. Mert egy kutya sokszor nem csak egy kutya. Hanem szimbólum is. Ahogy a tibeti nép elnyomásának szimbóluma lett a tibeti masztiff, amit a kínai milliárdosok felfoghatatlan pénzekért felvásárolnak. Vagy az amikor Hitler külügyminisztere (illetve annak felesége) egy welsh corgi párral jelenik meg a budapesti kutyakiállításon 1941-ben. Egy harmadik birodalmi miniszter, ahogy pórázon vezeti az angol királyi családot jelképező állatot. Tán véletlen lenne? ……

>>A borzoi Oroszországban mindig is az arisztokrácia kutyája volt, a jómód jelképe, amit a nemességgel együtt elsöpört az 1917-es forradalom, az uralkodó osztállyal együtt a kutyáknak is pusztulniuk kellett. A XX. század elején annyi borzoit öltek meg Oroszország területén, hogy nagyrészt kihaltak saját szülőföldjükön, szerencsére azonban a nyugati arisztokrácia biztosította a fajta túlélését.<< (forrás)

…. A kommunista rezsim még az emlékét is ki akarta törölni a magyar nemesi családoknak…… El tudjátok képzelni ezek után, hogyan viszonyultak a kutyáikhoz? Hogy mit jelképezhetett egy elvhű kommunista szemében egy fajtatiszta nemes angol collie? Hát elsikálták az ő történelmüket is. Mintha ebben az országban soha nem is léteztek volna.”  – részletek az Arcanum, avagy a collie magyarországi történetének IV. és VII. részéből.

A II. Világháború eseményeit és azok utóhatásait sok éven át vizsgáltam (vizsgálom most is), de főleg emberi vonatkozásban tanulmányoztam a történteket. Sosem az érdekelt, hogy melyik frontvonalon milyen csaták zajlottak, hanem inkább az, hogy a hétköznapi embereket hogyan érintette mindez. Majd a fajtakutatásom kapcsán egyre többet kezdtem olvasni arról, hogy mi volt a kutyák sorsa ezekben a vészterhes időkben. Mert erre anno sosem gondoltam. A végtelen emberi szenvedést látva valahogy mindig elsiklottam afelett, hogy vajon hány állat élte túl a háborút és hogyan? Hány állat pusztult el, milyen körülmények között? Legyen az állatkertben tartott vadállat, vagy társállatunk a kutya. (Az állatkerti állatok sorsával kapcsolatban mindenkinek ajánlom a Menedék ’The Zookeeper’s Wife’ című 2017-es filmet, valamint a Budapesti Állatkert történetét bemutató cikkeket!).

Minél jobban beleástam magam a témába, annál teljesebb képet sikerült kapnom arról, hogy az első magyarországi tenyésztőknek és kutyáiknak milyen sors jutott.

„A fent említett előkelőségek – mind az arisztokraták, mind a művészek – közt nagyon sok volt a zsidó származású. Már a II. VH kezdetekor felmerült, hogy a zsidók egyáltalán tarthatnak -e tiszta fajtájú, értékes kutyákat. Amikor a németek bejöttek, ez már nem volt kérdés. Nem csak a zsidóktól, hanem mindenkitől elkobozták a fajtatiszta kutyákat. Sőt a német hadsereg követelte, hogy a MEOE azonnal indítson el egy rakományt 60 ezer magyar kutyával Németország felé. Amikor Ilosvai-Hollósy Lajos (a MEOE ügyvezető igazgatója) közölte velük, hogy nincs ennyi kutya az egész országban, a németek egyesével kezdték begyűjteni amit csak találtak. A Magyarországon élő fajtatiszta állomány nagy részét a németek 1944-ben egyszerűen elrabolták, és hazájukba szállíttatták. A megmaradt kutyák éhen-haltak, meghaltak az ostrom alatt, vagy egyéb módon lelték halálukat. És volt tenyésztő, aki még ’44 februárjában is azon aggódott, hogy elmaradnak az az évi kutyakiállítások. Hát egy hónappal később ez volt a legkisebb gondjuk… Ilosvai akkor több helyen is lenyilatkozta, hogy nem tudnak ennyi embernek megfelelő óvóhelyet biztosítani, ha netán közben bombázás érné a területet, ezért minden kiállítást töröltek.

1944-1946 között pedig csak a hiányzó sajtóanyagokból áradó fájdalmas csend az, ami történelmünk legsötétebb időszakáról árulkodik. És a borzalmaknak még közel sem volt vége…

Bár a háború a fajtatiszta állomány nagy részét megsemmisítette, Ilosvai azonnal hozzálátott a romeltakarításhoz. Új életre keltette a nyilasok által ’44-ben feloszlatott MEOE-t, és szervezkedni kezdett. A helyzet pusztító volt. Az életben maradt kutyák az utcákon rohangáltak, hol szeretetért, ételért kuncsorogva, hol a félelemtől és az éhségtől megvadulva. Ilosvai – a végtelenségig elhivatott és kitartó szakember – első körben fel akarta mérni a helyzetet, ezért “kutyakiállítás szerű” eb-bírálatot szervezett egy Rákóczi úti gangos bérház udvarán. Igencsak munkaigényes terve 1947-re valósult meg. Végre láthatta, mi is maradt a hazai fajtatiszta állományból. A háború előtt 70 fajta kutya 3700 nyilvántartott egyede volt az országban. A háború után 23 fajta kb. 100 példánya maradt meg. Volt amiből csak egy maradt. Cikk jelent meg pl. “Az egyetlen bernáthegyi” kutyáról, kinek neve Pajtás, gazdája pedig egy zuglói hentes. A collie minden forrás szerint, teljesen kiveszett az országból….

…A II. VH előtt egészen nyugat-európai szintű, magas színvonalú kutyázás, kutyatartási kultúra kezdett kialakulni az országban. Széles körű felvilágosítás folyt a kutyákkal kapcsolatban. Nem csak szaklapokban, hanem minden típusú újságban. Így a korszerű kutyatartási tanácsok jóval szélesebb réteghez eljutottak. A háború után mindez törlődött.

Az emberek az őket ért hatalmas stresszt, sokszor az állatokon vezették le. Borzalmas cikkek jelentek meg arról, hogyan bántak az emberek a kutyákkal. Efelett utólag nagyon könnyű lehet ítélkezni, de asszem nekünk már fogalmunk se lehet arról, miken mentek keresztül azok az emberek. A lényeg, hogy valami nagyon megváltozott, és ez a mai napig érezhető. Az állatokkal szembeni viselkedés morális romlása sok sajtóanyagban visszaköszön. Bár úgy gondolom a morális zűrzavar ekkor az élet minden területén jelen volt….” – részletek az Arcanum, avagy a collie magyarországi történetének IV. és VII. részéből.

Megmondom őszintén, hogy amikor a II. VH időszakát tanulmányoztam a fajtakutatásom alatt, nem volt este, amikor ne sírva aludtam volna el. És nem volt olyan pillanat, amikor ne imádkoztam volna azért, hogy az életben soha ne kelljen megtapasztalnom ezt a földi poklot. Hogy soha ne kelljen bombák elől pincébe menekülni, hogy soha ne kelljen a kutyáimat saját kezűleg megölnöm azért, hogy megkíméljem őket a további szenvedéstől. Mert sajnos erre is volt precedens. És látva azt ami most történik a világban, látva amit ukrán tenyésztő társainknak át kell élni, úgy érzem nem imádkoztam eléggé.

Mikor az első karantén időszak alatt többektől azt hallottam, hogy ez a legrosszabb ami történhet velünk, bennem rögtön az merült fel, hogy valóban? Vannak emberek akik úgy gondolják, ez a legrosszabb ami történhet velünk? Az a legrosszabb, hogyha valakinek otthon kell maradni? A saját lakása kényelmében? A szeretteivel együtt? Mert az én fejemben a legrosszabb az, amikor bombák hullanak az égből. Amikor nincs hova menekülni. Amikor nincs kegyelem se embernek, se állatnak. Amikor az ember megszűnik embernek lenni. És amikor nem marad más, mint a szenvedés, a félelem és a küzdelem az életért.

És minden nap eszembe jutnak nagyanyám szavai, amikor megkérdeztem, hogy „Nagymama, miért nem menekültetek el? Miért maradtatok?”, mire ő azt válaszolta „Mert nem tudod mikor kell menekülni, nem tudod mikor jön el az a pont. Az utolsó percig reménykedsz, hogy amitől félsz nem következik be. Amikor pedig mégis bekövetkezik, már késő.”

Most úgy érzem megmérgeződött minden, és képtelenség felszabadultan örülni bárminek. Minden más megvilágításba került. Pl. A kutyás világ éves szenzációja a Crufts. Ilyenkor mindenki szeme – aki nem tud személyesen részt venni – a képernyőkre szegeződik, és lessük mi történik ott, drukkolunk ismerőseinknek, vagy éppen az ismeretlen hazai versenyzőknek, de most ez sem annyira ment. Csak jöttek fel a képek a Facebbok hírfolyamban, látom a boldog mosolygós arcokat, a büszke gazdákat, akik feszítenek a kutyáikkal a ringben, miközben a következő posztban egy ukrán légópincét látok, ahol a tenyésztő hálát ad azért, hogy a kutyáinak aznap végre van mit enniük. Látni azt a rengeteg embert, akik a karjukban cipelve próbálják menteni az állataikat akár az életük árán is, csak ne kelljen megválni tőlük. Úgy érzem a szívem megszakad. És felsejlik bennem minden korábbi félelem…  Emellett valahogy mélységesen elsikkadt a zöld szőnyeges rivaldafény és a serlegek ragyogó világa.

 

“Megható jelenet egy ukrajnai óvóhelyről. Imádkozzunk mindazokért, akik e tragikus fejlemény során bajban vannak. Kétségtelen, hogy ez a nő szereti a collie-ját, biztonságérzetet és melegséget ad neki.” – forrás: Facebook, Denise Maher (2022. március)

 

Kiemelt nyitókép fent: Puli kóborol Budapest utcáin 1945-ben. Magyarország, Budapest I., Budai Vár, Úri utca a Nőegylet utca felől a Szentháromság utca felé nézve. Forrás: Fortepan / Fortepan

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.