Gyász

Sirató

Az utóbbi időkben sajnos csupa ilyen dolog foglalkoztat. Mint a háború, a halál, a gyász, meg hasonlók. Írnék én már vidámabb témákról is szívesen, de az elmúlt években ezek valahogy messze elkerülnek. A gyászról már többször akartam gondolataimat papírra vetni, de mindig halogattam. Túlságosan fájdalmas. De sajnos most megint átélem, ezért szembesülök legbelső félelmemmel az elengedéstől, s egyfajta terápia gyanánt is írom ezeket a sorokat.

A téma kapcsán mindig eszembe jut, hogy egy tenyésztő mennyivel más helyzetben van ebből a szempontból. Hiszen pályafutása során a gyásznak sokkal több típusát tapasztalja meg. Gyakrabban és többféleképpen kell átélni ezt a fájdalmat. Gyászoljuk a meg nem született almokat, az elvesztett magzatokat, kölyköket, a betegségben, balesetben vagy egyéb okból meghalt fiatalokat, és a végelgyengülésben kimúló idős kutyákat.

Abból a szempontból viszont feltétlenül szerencsésebbek vagyunk, hogy megértő környezet vesz körül minket. Mert minden tenyésztőnek vannak tenyésztő ismerősei, akiknek a kutya ugyanúgy az életük. Ezért az elvesztés fájdalmában abszolút tudnak osztozni. Empátiájuk ilyen téren nem álszent vagy megjátszott, pontosan ismerik az érzést, hiszen ők is rendre átélik. Tudják, hogy a tenyésztés (illetve a kutyatartás) legnehezebb része kétség kívül; a gyász.

Aki soha nem tartott kutyát – vagy bármilyen más háziállatot – el sem tudja képzelni, milyen fájdalmat tud okozni egy kutya elvesztése. A kívülállók gyakran elbagatellizálják, értetlenül szemlélik ezt az érzelmi állapotot. Sőt sokszor kifejezetten érzéketlenek ebben a témában. „Az csak egy kutya.” Hát nem! Nekem nem csak egy kutya, nekem az életem! A társam, a családtagom, a büszkeségem, a szívem egy darabja. Akinek az elvesztése – különösen ha váratlan és tragikus – igenis borzasztó fájdalommal jár. Sok olyan gazda van, akit egy ilyen esemény annyira megvisel, hogy emiatt nem akar többet kutyát tartani, úgy érzi képtelen még egyszer átélni mindezt. Egy tenyésztőnél ez sosem opció.

Az ember nem is gondolná, míg meg nem éli, hogy a meg nem született almokat is meggyászoljuk. Egy – de főleg több – sikertelen párosítás után, a tenyésztő a gyász minden fázisát átéli. A düh, az üresség érzése, a fásultság, a szomorúság ilyenkor több napon át elkísér. De fel kell állni, és tovább kell lépni. Ha pedig végre sikerül a megálmodott párosítás, akkor is megvan az esély arra, hogy elveszítünk egy-egy kölyköt, vagy rosszabb esetben az egész almot. Legrosszabb esetben pedig akár az anyakutyát is.

Egy meg nem született alom, vagy egy újszülött, esetleg pár napos kölyök elvesztése esetén a gyász azonban viszonylag rövid ideig tart, mivel még nem alakult ki kötődés. Nincsenek közös emlékek, folyton emlékeztető tárgyak, fotók. De ettől még fáj. Nem tudom mások, hogy vannak vele, de bennem ilyenkor a gyásszal keveredve előtör a sikertelenség, a kudarc érzése. Okolom magamat amiért ez történt, még akkor is ha józan ésszel pontosan tudom, hogy mindent megtettem amit csak lehet.

Számomra a legfájdalmasabb a fiatal felnőtt kutya elvesztése. Amikor a kötődés már teljes mértékben kialakult, és az ember abszolút nem számít rá. Amikor azt gondoljuk, hogy még fiatal, előtte az élet, még jó sok év együtt, tervezzük a jövőt, és meg sem fordul a fejünkben, hogy ez egyik pillanatról a másikra megváltozhat. Egy fiatal felnőtt kutya hirtelen bekövetkezett halála évekre traumatizálhat. Sajnos pontosan tudom. Megtapasztaltam. A gyász hosszú és kínzó, miközben az ember folyton azon marcangolja magát, hogy mit tehettem volna még, vagy mit tehettem volna másképp. Még ha mindent meg is tett, és tudja, irrealitás ezen rágódni. Mindeközben retteg attól, hogy ezt megint át kell majd élni.

Emlékszem, amikor a 3 éves kutyám halála után egy másik kutyámat olyan vizsgálatra kellett vinnem, amihez be kellett bódítani… Ahogy néztem őt, élettelenül kiterülve az asztalon, páni félelem fogott el attól, hogy őt is elveszíthetem. Olyan sírógörcsöt kaptam, ki kellett mennem a rendelőből. Hónapokig tartott összeszedni magam.

Idős kutyákat tartva pedig pontosan tudjuk, hogy bármikor bekövetkezhet az elkerülhetetlen vég. Rendre figyeljük őket, hogy esznek-e, isznak-e rendesen, gyakran nézünk rájuk alvás közben, hogy mozog-e a mellkasuk, lélegeznek-e még. Az együttélés egy (vagy több) öreg kutyával egyszerre szép és fájdalmas. Mert látjuk, hogy végigélte az életét. Jó esetben súlyosabb betegség nélkül sikerült megöregednie, de közben mindig ott motoszkál a gondolat, hogy vajon megéri–e a holnapot. Hogy mikor jön el a pillanat, amikor végleg el kell engedni?

Három idős – bőven tíz éven felüli – kutyával pontosan tudtam, hogy hamarosan újra át kell élnem mindezt. Próbáltam felkészülni arra, amire nem lehet. Van aki azt hiszi, ezt meg lehet szokni, bele lehet fásulni, és akkor már sokkal kevésbé fájdalmas, de nem. Ezt sosem lehet megszokni, és semmivel sem fáj kevésbé.

A kutyáknál az öregedés sokszor pont úgy zajlik le, mint az embereknél. Sokáig teljesen jól van, alig látszik rajta a kora, sőt, akár több évet le is tagadhatna, azután hirtelen elkezd öregedni. Egyik napról a másikra veszem észre, hogy régebben oly pörgős kutya lassulni kezd, hogy már nehezebben megy neki a felállás, esetleg néha összecsuklik. Hogy már nem eszik olyan hévvel, miközben korábban majd letépte a karomat egy falatért.

Winnie kutyámnál ez olyan 12 és fél éves kora körül kezdődött el. Addig mintha semmit sem öregedett volna, még csak alig őszült. Majd hirtelen megjelentek rajta az öregség jelei. Kivizsgáltattam teljesen, de az állatorvosom csak annyit tudott mondani, hogy megöregedett. Különösebb betegsége nincs. Bármit adtam neki, láttam ahogy napról-napra gyengül. Az elmúlt 1 hónapban pedig már egyértelműen látszott, hogy valószínű nem fogja megérni a 14. születésnapját. Azután eljött a nap, amikor már mozdulni sem tudott, alig lélegzett. Elvittem állatorvoshoz, nem akartam szenvedni hagyni. És hiába készültem már erre egy ideje, amikor szembesültem vele, hogy itt az idő, kezem lábam remegett. Csak folyt a könnyem miközben tettem be a kocsiba. Ott rögtön előrevették, megvizsgálták. A szíve össze-vissza vert, pulzusa az egekben, a légzése csökkent. Nagyon próbáltam tartani magam a rendelőben, hogy ne boruljak ki látványosan. Ez egészen addig nagyjából sikerült, míg az orvos elő nem vette a T 61-et. Abban a pillanatban rám tört a zokogás. Akkor mindenki kivonult a helyiségből, hogy egy kicsit egyedül hagyjanak vele. Többször megpusziltam a pofiját, beszélni képtelen voltam, csak annyit mondtam neki, hogy; köszönöm. Hogy köszönök neki mindent. Mindent amit tőle kaptam.

Amikor hazaértem láttam a többi kutyán, hogy értetlenül és aggódva néznek rám. Nem volt ugrálás, nem volt farokcsóválás, csak sorfalat álltak a bevezető út két oldalán és engedték, hogy menjek. Ezután kb. 3-4 órán át bámultam magam elé, mozdulni sem volt erőm. Azon járt az agyam, hogy Winnie olyan rég volt nálam, ha visszagondolok arra az időszakra amikor megérkezett, mintha egy másik élet lenne. Eszembe jutott mekkorákat játszottak a kertben Sophieval, hogy szerették egymást, és hogy már egyikük sincs velem. Azután megpróbáltam összekaparni magam, és behívtam a többieket, hogy belefúrjam az arcom a bundájukba, hogy simogassam, szeretgessem őket ameddig csak lehet. Mert történjék bármi, legyen akármilyen fájdalmas az elvesztésük, nem tudnám elképzelni, hogy kutya nélkül éljek. Ahogy anno mondtam, én úgy szeretnék meghalni, hogy az utolsó amit látok egy collie arca legyen.

 

Winnie (2008. június 6. – 2022. március 19.)

 

2 hozzászólás