Aktuális,  Kinológia,  Kutya,  Kutyakiállítás,  Tenyésztők,  Történelem

Gondolatok a Kiscelli kutya kiállításról

Majd egy éve annak, hogy Kiscelli Múzeum meghirdette; időszakos kiállítást készül nyitni „VAU! A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete” címmel. Üdvözöltem az ötletet és nagyon vártam, hogy megnézhessem, mivel a történelmi visszatekintés a magyar kutyázásba igencsak érdekel, legyen szó annak bármilyen aspektusáról. Ezért voltak is elvárásaim, meg nem is. Túl nagyokat nem mertem álmodni, nehogy csalódjak. Mégis feltüzelt a gondolat, hátha – a nyilvánosságot is bevonó – anyaggyűjtés során belebotlottak igazán értékes és ritka kincsekbe, s azokat majd felvonultatják a díszes vitrinekben. A legnagyobb vágyam persze a kutyászat Szent Grálja lett volna, a háború előtti törzskönyvi kötetek, de ha őszinte akarok lenni, ebben azért komolyan nem reménykedtem. Azokat egyszerűen elnyelte a föld. Különösen izgatott, hogy a MEOESZ vajon milyen relikviákat bocsájtott a múzeum rendelkezésére, mivel az archívumukat jobban őrzik, mint Fort Knox-ot. Abba betekintést földi halandó hosszú évek óta nem nyer.

A tárlat megtekintése óta vegyes érzelmek váltakoznak bennem…

Mindattól függetlenül, amilyen gondolatsort a kiállítás elindított bennem, megtekintését feltétlenül mindenkinek ajánlom!

Szóval… A megnyitó egy ideje tolódott-húzódott, miközben borzasztóan kíváncsi voltam arra, hogy mit sikerült összegyűjteni. Rendkívül jó lett volna, ha tárlatvezetéssel sikerül megszemlélni a gyűjteményt. Biztosan sokat adott volna az élményhez pár extra információ, és ha lehetett volna kérdezni, de erre csak előzetes regisztráció után, hétvégente van lehetőség és csak akkor, ha legalább 15 ember igényli. Így hétköznap ellátogatván nem volt rá alkalom.

Bizonyos tárgyakat már láttam ugyan, de nem is volt kérdés, hogy ott a helyük. Ilyenek például Ifj. Vastagh György anatómiailag rendkívül pontos kutyaszobrai, amik az Állatorvostudományi Egyetem múzeumából kerültek át. Számomra a legérdekesebbek; a háború előtti kiállítási plakátok voltak, és az a származási lap, aminek sajnos csak a borítóját láthattam. Pedig nagyon érdekelt volna kié volt, milyen kutyáé, honnan került a gyűjteménybe, de nem találtam róla leírást. Ugyanígy sajnáltam, hogy a néhány kiállított éremnek a hátoldala nem látható. Az írott ismertetők elég hosszúak voltak, ezért miután átfutottam őket, mindet kifotóztam, hogy otthon alaposan átolvashassam.

Ami nekem némi csalódást okozott, az a kutyakiállításokat és a kutyatenyésztést említő rész volt.

A kutyakiállításokkal kapcsolatban az 1885-ös budapesti rendezvény volt kiemelve. (Abból is főleg az ott megjelent prominens személyek hosszú sora.) Arra nem jöttem rá, hogy miért, hiszen nem ez volt a legelső, sem a legjelentősebb kiállítás. Ha a háború előtti időszakot nézem… az első ugye 1874-ben volt, a legjelentősebb 1900-ban (az első nemzetközi kiállítás több mint 400 nevezett kutyával, ami 28 évig rekordnak számított). A háború után pedig az 1971-es. Ezek nem szerepeltek az anyagban.

Majd a kutyatársadalom hierarchiájáról szóló leírásban ezt olvastam: „A ranglétra csúcsán az arisztokrácia drága, tenyésztett egyedei álltak. Törzskönyvezésükkel a vérvonal – mintegy a nemesség analógiájaként – dicsekvés tárgyát képezte.”

Ez rendesen arcon csapott. Az ehhez hasonló mondatok pontosan azt a fajta attitűdöt tükrözik, ami ellen már oly régóta küzd a tenyésztői társadalom. Miszerint ez pusztán sznobizmus, egy úri passzió, ami nem igényel különösebb tudást, vagy elhivatottságot.

Az én meglátásom szerint:

A kutyatenyésztés egy olyan foglalatosság, ami rettenetesen összetett és sokrétű tudást igényel, valamint egy egész életen át tartó tanulást. Már csak azért is, mert mindig haladni kell a korral. A folyamatos tanulást, ismeretterjesztést, és a rengeteg áldozatot amit egy tenyésztő hoz az állataiért, fajtájáért, simán csak úri passziónak degradálni, számomra azt árulja el, hogy a közfelfogás mit sem változott erről az elmúlt 70 évben. Ahogy a törzskönyvezési rendszer kialakítása sem a „dicsekvésről” szól, hanem fontos eleme annak, hogy a kutyatenyésztés jól követhető legyen, és szabályozott keretek közt folyjon. (Ilosvai Lajos Károly: A “Magyar Ebtörzskönyv”-ről.)

A sportkutyázás, kutyatenyésztés világa nem pusztán egy úri hobbi. Nem egy olyan magyar kinológus volt, aki 30-50 évet áldozott az életéből arra, hogy lefektesse majd fejlessze a magyar kutyászat alapjait. Ezeknek az embereknek a több évtizednyi véres verejtékes munkája nem csak a tenyésztésre és a kutyakiállításokra, vagy a munkakutyák kiképzésére volt óriási hatással, hanem a hétköznapi, kiemelten a városi kutyatartásra is. A kutyák táplálására, tartására vonatkozó széleskörűen terjesztett tanácsaik például évekkel megnövelték a kutyák átlagéletkorát. A kutyák, kutyatartók helyzete, megítélése, elfogadása a társadalomban ugyancsak miattuk javult évről-évre. Ezen felül a tenyésztésben érdekelt állatorvosok voltak azok, akik országszerte kezdték biztosítani a kutyák állatorvosi ellátását, mivel korábban ez a fajta gondozás inkább csak haszonállatokra irányult. Ezzel nem csak sok kutya, hanem sok emberéletet is megmentettek. Gondoljunk csak a kutyák kötelező veszettség elleni védőoltásának bevezetésére, vagy más zoonózis betegségek megfékezésére. És akkor még nem is említettem a szervezett állatvédelem kialakítását, vagy nemzeti fajtáink megóvását, melyeket többször is a kihalás szélére sodort a magyar történelem. (RTL, XXI. század: A kilenc magyar kutyafajta felemelkedése és majdnem bukása)

Tudom, hogy a kiállításnak nem ez volt a fő célja, de… Aligha lehet úgy beszélni a hazai kutyázásról, hogy a régi nagynevű kinológusokat meg ne említenénk. Akik nélkül modern kutyatartásról, vagy tenyésztésről nem beszélhetünk. Akik azért küzdöttek, hogy a kutyák megkapják megérdemelt helyüket a társadalomban. Akik minden erejükkel próbálták felvilágosítani a közt, és akiknek számos – ma már természetesnek tűnő – vívmány köszönhető. Ezért úgy gondolom, – legalább pár sor erejéig – feltétlenül említésre méltó lenne Hanvay Zoltán, báró Podmaniczky Géza, Fónagy József, dr. Grafi Frigyes, Buzzi Géza Félix, dr. Raitsits Emil, Ilosvai-Hollóssy Lajos, és Gegus Dániel munkássága.

A Kiscelli kiállításán a fent nevezett, igen meghatározó személyek életművének jó része látható ugyan, de többen említve sincsenek, vagy csak egy viszonylag irreleváns mondat erejéig. Kiradírozták őket a történelemből és még ma sem kapják meg azt a megbecsülést, méltó megemlékezést, amit érdemelnének. Pedig hagyatékuk itt él köztünk.

Hát így múlik el a világ dicsősége.

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük