Kutyafajták hazánkban anno – I. rész: Óriások és apróságok

A XIX. századtól a II. világháború végéig legalább száztíz kutyafajtát honosítottak meg, illetve tartottak nyilván Magyarországon. Hogy mikor melyik mekkora létszámban volt jelen, – akárcsak ma – folyamatosan változott. Bizonyos történelmi események, társadalmi változások, az eredeti funkció visszaszorulása, és sok egyéb tényező befolyásolta egy-egy fajta hazai sorsát, népszerűségét.

Tiszta vérben tenyésztett modern kutyafajtákról csak akkor beszélhetünk, ha egy fajta hivatalos nevet kapott, megjelent róla az első fajtastandard és megkezdődött a törzskönyvezése. A fajtatiszta tenyésztés csak ezekkel valósulhatott meg, s egy fajta regionális története csak ekkortól követhető biztosan nyomon. Ez persze nem azt jelenti, hogy korábban egyetlen példány sem volt az országban, hiszen néhány idegen kutyafajta magyarországi megjelenését kiállítási katalógusok, fényképek, festmények, könyvek, újságcikkek bizonyítják, még az első hazai ebtörzskönyv előtti időkből.

 

 

A méretbeli szélsőségeket képviselő ebek mindig nagyon népszerűek voltak kutyaszerető körökben. A tekintélyt parancsoló óriás fajták, valamint a hölgyek által igen kedvelt kistermetű „kutyácskák” jelenléte Magyarországon hosszú időre visszavezethető. Nemesi portrékon gyakran találkozni termetes molosszerekkel, illetve apró ölebekkel. Az óriások közül hazánkban sok éven át a bernáthegyi volt a legfelkapottabb, melynek mindkét szőrváltozatát tenyésztették itthon már az 1800-as évektől. Korai magyar kiállításokon olykor egész nagy (20-25 fős) létszámban vonultak fel, ami csak töredéke lehetett a teljes állománynak.

 

Odin

A II. világháború előtti időszak leghíresebb hazai bernáthegyije egy „Odin von Gustrud” nevű rövidszőrű kan volt, aki 1908. július 31-én született Deutsch Rudolf budapesti tenyészetében. Első gazdája – Grafi Frigyes állatorvos – több magyar és külföldi kiállításon is bemutatta Odint, igen nagy sikerrel. A „kolosszális szép állat” rövid időn belül teljesítette az osztrák és a magyar champion cím feltételeit.

„A német és osztrák szaklapok a bírói ítéleteket hozták, és valamennyi tele van a dicséret minden szavával, ajánlva figyelmébe a külföld tenyésztőinek ezen valóban nagy kvalitású ebet. Champion Odin von Gustrud 1910. május 15-én jelent meg a budapesti kiállításon és azóta mindig győzött. A budapesti első helyekhez Wien, Linz és München első helyei biztosították számára az élethossziglani championátust, valamint a ’St. Bernhards-Klub mit Sitz in München’ nagy arany győztes érmét. Ennél szebb eredményt még magyar tenyésztésű eb nem ért el, megóvta veretlenségét az egész kiállítási karrierje alatt, állhat róla a veni, vidi, vici.” – Vadászat és Állatvilág, 1911.11.15.

 

 

További győzelmek, valamint több hazai és külföldi fedezés ellenére, Grafi doktor rövidesen felhagyott a bernáthegyik tenyésztésével. Odint és „Anita von Elberfeld” nevű német import tenyészszukáját 1912 nyarán Heisler Jánosné – a Németországban, Ausztriában és Magyarországon is sokszorosan díjazott „Kútvölgyi” bernáthegyi kennel tulajdonosa – vásárolta meg. Odin nemzetközi karrierje nála folytatódott, s a beszámolók szerint új gazdája kezében még jobb formáját mutatta. Egy évvel később Heislerné váratlanul megözvegyült, így a „megváltozott helyi viszonyok miatt” kennelét feloszlatta. Odin (valamint lánya, Golda von Kútvölgy) új tulajdonosa Lasch Fritz lett. Európa leghíresebb magyar tenyésztésű bernáthegyije az I. világháború kezdetéig veretlen maradt.

 

 

A bernáthegyihez hasonlóan nagy népszerűségnek örvendett hazánkban a német dog, melynek néhány példánya már az 1874-es gödöllői kutyakiállításon is megjelent, sőt, egyikük a fődíjat is elnyerte. Az újfundlandi (fekete, illetve fekete-fehér színváltozatának) hazai gyökere ugyancsak régre nyúlik vissza, hiszen 1866-ban ezzel a fajtával vette kezdetét a Pesti Állatkert kutyáinak majd másfél évszázados története. Rajtuk kívül az angol masztiff, a leonbergi, illetve a délorosz juhászkutya behozatala bővítette a honi nagytestű palettát a XIX. századtól, mikor egy valódi kuriózum importjára is sor került.

 

Az első tibeti masztiffok magyar földön

Csak nagyon kevés külföldi kutyafajta esetében lehet pontosan tudni, hogy ki és mikor hozta be az első példányokat az országba. Ezen ritka kivételek közé tartozik a tibeti masztiff. A „legnagyobb magyar” idősebbik fia, gróf Széchenyi Béla, 1877-ben többedmagával kelet-ázsiai tudományos expedícióra indult, melynek során három – rendkívül különlegesnek és egzotikusnak számító – tibeti masztiffra tett szert.

„Van egy pompás tibeti kutyám – neve Djandu – mely már egészen szelíd és egy idő óta csak földjeit akarja széttépni. Valahányszor kimegyek vele, mindig láncon vezetem, mindenki szökik előlünk. Már 100 lépésnyire kitérnek az emberek. Alig hiszem, hogy Európába hozhatom. Birma és India melegét bajjal szenvedi el, de megkísérlem.” – Széchenyi Béla gróf levele Zichy Géza grófhoz. Batang, 1879.12.02.

 

 

Széchenyi Béla útja 1880 januárjában ért véget. Hazatérte után nem sokkal a masztiffok is szerencsésen megérkeztek a nagycenki birtokra, bár a három kutyából addigra csak kettő – egy kan és egy szuka – maradt.

„A tibeti pásztorok féltékenyen őrzik kutyáikat, s Széchenyi is csak nagy nehezen jutott három példány birtokába Batangban. Egyik eb (szerk. egy Dsamu nevű kan) azonban útközben úgy megvadult, hogy a gróf kénytelen volt lelőni.” – Pesti Hírlap, 1883.05.16.

 

 

Széchenyi gróf amúgy – apjához hasonlóan – különös érdeklődést tanúsított a kutyák és a kutyakiállítások iránt, hisz már az 1863-as első osztrák ebkiállításon is részt vett. Húsz évvel később ugyanott a két tibeti masztiffot vezette fel, melyek nagy feltűnés közepette első díjat nyertek.

„A tibeti szelindek. Széchenyi Béla gróf ennek a szép állatnak két példányát hozta volt magával Tibetből s 1883-ban a bécsi kutyakiállításon mutatta be. Az állatok August von Pelzeln leírása szerint (Zoologische Jahrbücher, 1886) nem voltak oly roppant nagyok, mint a londoni állatkert példányai, de még mindig megütötték a kisebbfajta bernáthegyi kutya mértékét.” – Brehm: Az állatok világa 2., Méhely Lajos szerkesztése, 1902.

 

 

A tibeti masztiffok csak néhány évig tartózkodtak Magyarországon, arról azonban nincs információ, hogy ez idő alatt volt-e tőlük szaporulat. A bécsi kiállítás után nem sokkal, Széchenyi gróf a kutyákat Edward walesi hercegnek ajándékozta.

„A két ritka ebet a londoni állatkertben fogják elhelyezni, hol már többször tettek sikertelen kísérletet e ritka ebfaj meghonosításával.” – Magyarország és a Nagyvilág, 1883.05.13.

 

Háborús viszontagságok

Az I. világháború nagy változást hozott, mely a nagytestű kutyákat különösen érintette. 1915-től a hadiállapot okozta vészhelyzet miatt „kiviteli, illetve átviteli tilalom” hatálya alá estek, vagyis megtiltották az óriás ebek exportját, valamint szállításukat az országon keresztül. Ezt követően megkezdték a vontatásra használható nagytestű kutyák összeírását és hadicélokra való felvásárlását.

 

 

„A hadügyi igazgatás lehetőleg kímélni akarja a lóállományt. Ezért a lovakat amennyire lehetséges, vontatásra alkalmas kutyákkal iparkodnak pótolni. Össze is írták már a vontatásra alkalmas kutyákat, de ezek csekély száma szükségessé teszi a vontatásra be ne gyakorlott kutyák összeírását is. Összeírandók ezúttal a hadi célokra alkalmas; német doggok, hosszú és rövidszőrű bernáthegyi, újfundlandi és leonbergi, valamint minden erősebb testalkatú nagyobb fajta kutya. Aki ezen bejelentési kötelezettségének eleget nem tesz, szigorúan meg lesz büntetve! A kutyákat a hadügyi igazgatás készpénzen veszi át, de nem a faji értékét fizeti meg, hanem csak azt az összeget, amennyit a kutya vontató képesség szerint ér. Ezért a tulajdonosoknak az az érdekük, hogy az átvételig kutyáikat a vontatásra minél inkább begyakorolják.” – Dunántúl, 1916.04.01.

A háború alatt és után problémát okozott a nagytestű kutyák etetése is, mivel az ország súlyos ellátási gondokkal küzdött. Mindemellett sokan odavesztek, elszegényedtek, vagy más ok miatt kényszerültek lemondani az óriás ebek tartásáról, tenyésztéséről. Mire ismét béke lett, a hazai nagytestű állomány a töredékére csökkent.

„Igen kevés a bernáthegyi kutya, mely a svájciak kedvence. Talán tizenöt példány van mindössze Budapesten. Az angol dogge a háború óta tizedrészére apadt, ötven példány lehet belőle minálunk. A híres német dogge, vagy ahogy a németek nevezik, Bismarck-dogge-ból azonban csak négy példány van.” – Uj Nemzedék, 1925.05.01.

 

 

Örök kedvencek

Az apró fajtákat – úgy összességében – kevésbé érintette bármilyen történelmi esemény, népszerűségük töretlen volt. Sőt! Az urbanizáció következtében terjedő városi kutyatartás miatt, a nagytestű fajták kezdtek visszaszorulni, és egyre többen tenyésztettek lakásban tartható kisebb termetű ebeket. Hogy éppen melyik volt divatban, az – főleg angol, német és francia hatásra – folyamatosan változott, így az egyes fajták állományának létszáma eléggé hullámzott.

 

 

A XIX. század második felében például nagy népszerűségnek örvendett hazánkban a mopsz, melyet korabeli beszámolók szerint báró Prónay Gábor (1812-1875) honosított meg. A századfordulóra azonban a fajta kiment a divatból, így a hazai állomány rohamosan apadni kezdett. Ezzel ellentétben a törpe uszkár, a máltai selyemkutya és a bolognese közkedveltsége folyamatosan emelkedő tendenciát mutatott.

 

 

A kistestű láz az 1910-es években kezdett fokozódni. Az apróságok közül ekkor törtek előre a törpe spánielek, mint a King Charles, a Prince Charles, a ruby, és a blenheim, de kiváltképp a japán chin. Ehhez persze nagyban hozzájárultak az olyan elkötelezett tenyésztők, mint Menzl Paula, illetve Kunossy Frigyesné.

 

Az apróságok nagyasszonya

Kunossy Frigyesné nem túl hosszú, ám annál meghatározóbb kinológiai pályafutása alatt blenheim spánielek, japán chinek és máltai selyemkutyák tenyésztésével foglalkozott. „White Rose” nevű kennele az 1910-es évek legkiválóbb magyar tenyészetei közé tartozott. Kunossyné példamutató munkásságával, minőségi import kutyáival és nívós párosításaival sokat javított mindhárom fajta hazai állományán, valamint az apró ebek tenyésztésének szakmai megítélésén. Mindemellett – kutyakiállítások rendezőbizottsági tagjaként – a szervezeti életnek is aktív részese volt.

 

 

„Ebtenyésztési életünk egyik kimagasló alakja, Kunossy Frigyesné, ki nemcsak kiváló minőségű Chin és Blenheim spaniel értékes és divatos ölebeivel kelt fővárosszerte általános feltűnést, de ott találjuk őt minden társadalmi mozgalom élén, mint kiváló vezért és szervezőt. Ebkiállításainknak is gyönyörű állataival ő a lelke, szemefénye és központja.” – Vadászat és Állatvilág, 1914.01.01.

 

 

A kistestűek iránti rajongás Magyarországon az 1930-as évekre tetőzött, addigra számos „ölebecskét” honosítottak meg. Voltak köztük egészen nagy létszámban megtalálható populáris fajták, mint a pekingi palotakutya, a német törpe pinscher és a kisméretű spitzek, főképp a törpespitz, melynek legnevesebb tenyésztői: dr. Dick Ernő Arnold, Gózonyné Seiler Julianna (Pomeráni kennel) és Ilosvainé Schinka Anna (Gyöngyi kennel) voltak.

 

 

A már felsoroltakon kívül jóval kisebb létszámban ugyan, de jelen volt az affenpinscher, valamint a brüsszeli, a belga, és a brabanti kis griffon is. Yorkshire terrierrel viszonylag kevesen foglalkoztak, hosszú időn át főleg Hubay Jenő és családja tenyésztette. Az apróságok közül szintén meghonosult, ám valódi ritkaságnak számított a papillon.

 

 

Néhány kutyafajta, – mely megtalálható volt II. világháború előtti Magyarországon – ma már eredeti formájában nem létezik, vagy teljesen kihalt. Egyes fajták a folyamatos keresztezések miatt átalakultak, míg más fajták a legkülönbözőbb okok miatt sok időre, vagy véglegesen eltűntek. Az apró ebek közül ilyen volt például a selyemspitz, melyet a ’20-as évek második felétől a Magyar Ebtörzskönyv „SSp.” jelzésű kötetébe iktattak, ahova legalább 13 példányt regisztráltak. Többüket Igler Oszkárné tenyésztette „Kecskemét” kennelnév alatt.

 

 

Folytatása következik…

 

A cikk megjelent az A KUTYA újság 2024. január-februári számában, a 26-33. oldalon. Írta: Zöldhelyi Adrienn. / Borítókép: Törpespitz és bernáthegyi. / forrás: Arcanum, Magyarság melléklete, 1931.10.11.