Kutyafajták hazánkban anno – IV. rész: Vadászkutyák

A cikksorozat második és harmadik része már sorra vette az 1870 és 1945 közötti időszakban Magyarországon jelenlévő vadászkutya fajták egy részét, mint a különféle agarak, terrierek és a magyar vadászkutyák. Az utolsó fejezet visszanyúlik a gyökerekhez, feltárja a magyar kinológia múltjának apró szeletkéit, fókuszba helyezve egyéni történeteket, s azokat a külhonból származó vadászkutya fajtákat, melyekről eddig nem esett szó.

 

 

A fajtatiszta kutyatenyésztés a világon mindenhol – így nálunk is – vadászkutyákkal kezdődött. Az elsőként jegyzett modern kutyakiállításon csak vadászkutyák, főleg pointerek és szetterek szerepeltek. Egyes kutatások az első pedigrés kutyaként egy angol pointert tartanak számon, melyről az első fajtastandard is készült. Az első magyar ebtörzskönyvet szintén egy angol pointer bejegyzésével nyitották meg.

 

 

A tisztavérű angol pointerek magyarországi tenyésztését Hanvay Zoltán indította el az 1870-es években. Hanvay jó szakmai és baráti kapcsolatot ápolt Bárczy Istvánnal, akit az első hazai szettertenyésztőként jegyeztek. E két magyar nemes nevét egész Európában ismerték, mivel elsőrangú vérvonalakból származó kutyáik mind küllemükben, mind vadászati képességeik tekintetében kimagaslottak, így a kontinens legnagyobb kutyakiállításain és vizslaversenyein egyaránt brillíroztak. Tenyészanyaguk olyan kiemelkedő tenyészetekhez szolgált alapul, mint a Fónagy-féle kennel, Morvay Loránd „of Derna” kennele, vagy Craus Géza és Craus Gaszton Jenő „Bölényzug” kennele. Általuk nem csak a minőségi importokra épülő legnemesebb pointer és szetter vonalak, hanem az alapító atyák szellemi öröksége is tovább élt.

 

 

A vizslák és szetterek a fent említett időszakban (is) rendkívül népszerű használati kutyák voltak, a második világháborúig több külföldi fajtát honosítottak meg, mint pl. a már említett angol pointer, az angol szetter, az ír szetter és a gordon szetter, továbbá a weimari vizsla, az olasz vizsla, a pudelpointer, a kis münsterlandi vizsla, valamint a drótszőrű griffon. Ám a hazai vadászkutya-tenyésztők körében a századforduló után leginkább a német vizsla dívott. Tenyésztették a szálkásszőrűt, a drótszőrűt, a hosszúszőrűt, de mind közül a legkedveltebb a rövidszőrű német vizsla volt.

 

 

Cseh vizslából lemgoi

A XIX. század első felében a magyar vadászok előszeretettel használták a „cseh vizslát”, mely elnevezés valójában a nehézkes felépítésű ónémet vizslát takarta. Korabeli források szerint ezeket a kutyákat hazánkba betelepülő cseh vadőrök és vadászcselédek hozták magukkal nagy számban, ezért lett a népnyelvben cseh vizsla. Ezek a robosztus ónémet vizslák a századközepi forradalmi időszak és az azt követő évtized alatt szinte teljesen eltűntek, mivel a vadászat majd minden ágazata szünetelt.

„S ezen időköz elegendő volt arra, hogy a vadászati cultura elhanyagolásával, a vizslák tiszta tenyésztésében is pangás álljon be, és a jó törzsek elfajzásával letűnjék a derék cseh alias-német vizsla is.” – Vadászlap, 1891.12.25.

 Az 1870-es években tettek ugyan kísérleteket az ónémet vizsla állomány újjáépítésére, ám addigra megkezdték térhódításukat az angol pointerek és szetterek, melyekkel szemben az ónémet vizsla alul maradt. Ekkortájt már hazájában is eltűnőben volt, mivel némi vérkeveredés eredményeként átalakult, s megszületett belőle a karcsúbb, könnyedebb újnémet vizsla. A rövidszőrű újnémet vizslák egyik legismertebb tenyésztője a németországi Lemgo településen tevékenykedő J. Engler volt, kinek világhírű „von Lemgo” kenneléből Magyarországra is érkezett pár példány a századforduló környékén, így az újnémet vizsla a magyar köznyelvben a „lemgoi vizsla” nevet kapta.

 

 

A Budaujlak kennel

Az 1903-as budapesti ebkiállításon a német vizslákat Engler úr bírálta, aki nem volt maradéktalanul elégedett a látottakkal. A német szaktekintély a kiállítás után előadást tartott, illetve pár oldalas magyar nyelvű publikációban további jótanácsokkal látta el a hazai tenyésztőket. Ez az élmény inspirálta Grafi Frigyes állatorvost, hogy Engler útmutatásait követve új alapokra helyezze majd 15 éve működő tenyészetét. Engler még abban az évben küldött Grafi doktornak egy „Hedda von Lemgo” nevű ígéretes szuka kölyköt, nem sokkal később pedig egy „Erna von Lemgo” nevű szukát és egy „Tristan von Lemgo” nevű kant. A következő években Grafi doktor a legkitűnőbb tenyészkanokkal fedeztette szukáit Németországban, ahonnan további kutyákat importált. Tenyésztői munkája során az ideális küllem és a vadászati képesség kiemelt fontosságával szigorú szelekciót alkalmazott. Mindezek okán, az 1910-es évekre a Grafi-féle „Budaujlak” kennel a magyar kinológia csúcsára emelkedett.

 

 

A vizslák mellett különböző kopók is megtelepedtek az országban. Nagy létszámban importálták és tenyésztették a falkavadászatokon használt legnépszerűbb fajtákat, mint az angol rókakopó, a nyulászkopó és a beagle. Néhány falkában előfordult pár francia kopó is. A magyarországi kopó-sokadalom legritkább fajtáját Migazzy gróf kutyái képviselték.

 

 

Migazzy kopói

Gróf Migazzy Vilmos a magyar halgazdálkodás úttörője volt. Halászati egyesületet szervezett és elnökölt, halászati szaklapot alapított, valamint nagy haltenyésztő telepet tartott fenn aranyosmaróti birtokán. Tógazdaságában igen nagy gondot jelentettek a vidrák, melyek folyamatosan tizedelték a halállományt. Német haltenyésztők ajánlották Migazzy gróf figyelmébe a vidravadász kopót, mint megoldást a problémára. A gróf ezt követően Regensburgba utazott, ahol személyesen is meggyőződött a vidraebek rendkívüli képességeiről. Ott határozta el, hogy mindenáron meghonosítja a fajtát. Vidravadász kopóhoz azonban nehéz volt hozzájutni. Kevés példány volt, s azok mind napi használatban, ezért tulajdonosaik nem akartak tőlük megválni. A gróf elszántságát végül siker koronázta, és 1883 nyarán megérkezett az első vidrakopó pár az aranyosmaróti Migazzy birtokra. A két kopó (egy Barry nevű kan és egy Spinne nevű szuka) a legnevesebb skót vonalból származott, tenyésztőjük a weimari Alexander von Sperber volt. Még az év novemberében megszületett tőlük az első hazai alom. Migazzy gróf nem sokkal később egy másik párt (egy Danger nevű kant és egy Joyful nevű szukát) is importált, ezúttal Carew-Gibson littlehamptoni tenyészetéből. Bár a gróf vidrakopói elsősorban használati kutyák voltak, néhányuk szerepelt egy-egy kutyakiállításon. 1884-ben Barry és Spinne, 1885-ben pedig Danger, egy Sphynx nevű 6 hónapos kölyök, és a Danger x Joyful alomból két 4 hónapos kölyök került bemutatásra.

 

 

A hazai vadászkutya-palettát a XIX. században tacskókopók és vérebek, a századfordulót követően pedig spánielek is gazdagították. Ugyan különböző mértékben, de népszerű volt a vesztfáliai tacskókopó, az alpesi tacskókopó, a hannoveri véreb, a bajor hegyi véreb, a field spániel, az angol springer spániel és az angol cocker spániel.

 

 

Velük ellentétben a német fürjészeb, a labrador retriever, a simaszőrű és a göndörszőrű retriever ritkaságnak számított, bár utóbbiak legalább 140 éve gyökeret vertek Magyarországon. Az első simaszőrű retriever melyet magyar ebtörzskönyvbe iktattak, Hanvay Zoltán „Thorn” nevű fekete kanja volt (született: 1877, tenyésztője: Mr. Lewis Clement, London). Ugyanebben az időszakban gróf Esterházy Károly és gróf Esterházy Béla tartott nagyobb létszámban simaszőrű és göndörszőrű retrievereket. A Hanvay és az Esterházy-féle retrieverek vadászatokon éppúgy remekeltek, mint a bécsi kutyakiállításokon.

 

 

Terrierek közül itthon viszonylag kevés fajtát használtak aktív vadászkutyaként. Előfordult néhány kiváló disznós airedale terrier és ír terrier, egy-egy dúvadirtó jagd terrier, skót terrier, illetve sealyham terrier, de pár ritka kivételtől eltekintve a mindennapi használatban lévő vadászterrierek többnyire foxterrierek voltak. Akárcsak a kotorékversenyek résztvevői, melyek közt más fajta terrierrel csak elvétve lehetett találkozni. A legnevesebb kotorékozó foxik hosszú időn át benne maradtak a köztudatban, ilyen volt például „Russki az orosz hadifogoly”.

 

 

Russki

1915 telén kozák és magyar seregek összecsapására került sor az orosz harctéren. Az ütközetben egy kozák tiszt lefordult a lováról, a magyar katonák pedig nyomban odasiettek, hogy foglyul ejtsék. Ám akkor előugrott a kozák kutyája, és senkit sem engedett gazdája közelébe. Már úgy volt, hogy lelövik, mikor egy magyar tiszt felismerte, hogy a vérmes kis jószág egy drótszőrű foxterrier, ezért inkább elfogták és hadizsákmányként hazahozták Magyarországra. A kutya Komáromba került, ahol a „Russki” nevet kapta. Újdonsült gazdájának azonban sok kellemetlenséget okozott, ezért Kalocsán élő unokaöccsének, Bárdos Ivánnak ajándékozta az ebet, aki jól ismerte a fajtát, mivel gyakran vadászott foxterrierekkel. Új tulajdonosa hamar megtapasztalta Russki kitűnő képességeit, kinek kártevők és dúvadak irtásában nem volt párja, továbbá ideális disznóskutyának bizonyult. Talentumát később versenydíjak is igazolták.

 

 

1917 szeptemberében Russki részt vett a budapesti foxterrier kiállításon és az ahhoz kapcsolódó műkotorékversenyen, ahol beiktatták a MEOE Vadászeb Törzskönyvébe, miután a fajtajelleg bírálaton megfelelt, illetve mind a kiállításon, mind a versenyen több osztályban díjazták. Bárdos Iván ekkortájt alapította meg a „Russki vadászfoxterrier kennelt” Russkival, valamint Biri, azaz „Jaffa of Zugló” és „Jucca of Zugló” nevű pedigrés drótszőrű szukáival. Russki 1919 őszén szenderült jobblétre, sok kiváló utódot hagyva maga után, mint Russki Fruska, Russki Kozák, Russki Ivanov, Russki Pusi, vagy Russki Baby.

 

 

A tacskókról

A foxterrierek mellett a kotorékversenyek sztárjai a tacskók voltak, melyek igen régen megvetették a lábukat Magyarországon. Hazai tenyésztésük története 1879-től követhető biztosan nyomon, mikor a Magyar Vadászeb Törzskönyvbe beiktatták az első tacskókat, Hanvay Zoltán „Puck” nevű kanját és „Strippe II.” nevű szukáját, melyek felmenői a porosz királyi vadászkastély tenyészetéből származtak. A fajta a századfordulóra használati és hobbikutyaként is rendkívül népszerűvé vált, minden szőr-, szín- és méretváltozatban megtalálható volt az országban.

 

 

A második világháború előtt számos magyar tacskótenyésztő ért el kimagasló sikereket Európa-szerte, kotorékversenyeken és kiállításokon egyaránt. A legmeghatározóbb tenyésztők: Kosztics Labud (Lubochna / of Karva kennel), Fischer Ede (Langenburg kennel), Buzzi Géza Félix (Corvinus kennel), Virava József (Aranyos kennel), József Ákos (Bucsu kennel) és Görgey Géza (Sátoralja kennel) voltak. Ezen tacskótenyésztők, s rajtuk kívül még sok vadászebtenyésztő munkássága, jóval túlmutatott a kutyatenyésztésen, hisz a magyar kinológia meghatározó szereplői voltak, mint kutyás szervezetek alapítói, vezetői vagy vezetőségi tagjai, küllem- és versenybírók, szakcikkek és szakkönyvek írói, törzskönyvek, szaklapok megalkotói, szakmai ügyek élharcosai… vagyis megannyi érdem köthető hozzájuk.

 

 

Határon innen és túl

A XIX. századtól a második világháborúig tartó időszakban a különféle vadászkutya fajták magyarországi jelenlétét, állományuk alakulását jelentősen befolyásolták a vadászati joggal, módokkal, törvényekkel, kultúrával és a vadállománnyal kapcsolatos változások, valamint az adott korszak társadalmi-politikai környezete, különös tekintettel a területi elcsatolásokra. Utóbbi természetesen nem csak a vadászkutyákat érintette.

 

 

A trianoni békét követően sok magyar kutyatenyésztő határon kívül rekedt, ennek következtében értékes tenyészkutyák, jelentős tenyészetek tűntek el a honi kutyászatból. Amennyiben valaki nagyon ritka fajtát tartott, aminek esetleg egyetlen hazai tenyésztője volt, úgy annak a fajtának a teljes állománya egyik napról a másikra kiveszett az országból. Az elcsatolt területeken élő magyar tenyésztők némelyike továbbra is a magyar kinológiai élet aktív résztvevője kívánt maradni, és minden módon igyekezett fenntartani szakmai kapcsolatait az anyaországgal. Ebben az esetben a kutyatenyésztés nem csupán egy tevékenység volt, hanem a magyar identitás megőrzésének egyik formája, mely kulturális és nemzeti híd szerepét töltötte be.

 

 

Vége.

 

Írta: Zöldhelyi Adrienn

 

Borítókép: Vadászkutyák. / forrás: Arcanum, Vadászat és Állatvilág, 1913.08.01.