Kutyafajták hazánkban anno – II. rész: Magyar fajták, agarak, külföldi luxuskutyák
A magyar kutyafajtákat a hazai társadalmi, történelmi vagy egyéb változások gyakran sokkal intenzívebben érintették, mint bármilyen más ebet ebben az országban. Volt idő, amikor olyan triviálisnak tűnő dolog, mint az ebadó, majdnem kipusztított egy-egy őshonos fajtát.
„A komondor; ez a szép, nagy, lompos, fehér szőrű eb, még csak pár évtizeddel ezelőtt is általánosan el volt terjedve rokonával, a kuvasszal együtt, a magyar lakta vidékeken, kivált az Alföldön, hol a nép másféle kutyát alig is tartott. Minden jobb módú gazda udvarában öt-hat ugatott, de a legszegényebb ember is tartott legalább egyet, vagy kettőt. De aztán rossz idők fordultak szegényekre. Behozták az ebadót, ami veszte lett a hűséges állatoknak, mert amint híre kerekedett, hogy a kutyákat adó alá összeírják, már előre ezrével pusztították el szegényeket mindenfelé. Akinek azelőtt öt-hat volt, most megelégedett kettővel is, majd ezt is megsokalta s leszállott egyre. Sőt utóbb arra is rájöttek az emberek, hogy az ilyen nagy kutya tartása sokkal többe kerül, mintha kisebbet tartanának s így aztán a még megmaradt komondorokat is apránként elpusztították úgy, hogy ez a szép ebfaj ma már egész nagy vidékekről teljesen eltűnt, és ha csak egyes ebkedvelők fenn nem tartják, maholnap teljesen ki is hal.” – Vasárnapi Ujság, 1900.05.27.
A magyar juhász- és pásztorkutyák nemzetközi megismertetésére irányuló első törekvések még az 1830-as években kezdődtek. Számos tenyésztő és kinológus munkássága, fáradhatatlan buzgalma vezetett a majd száz évvel későbbi kiteljesedéshez. Közülük azóta sokan a feledés homályába vesztek, mint például Geiduschek L. József, a nagybecskereki „Ozora” kennel tulajdonosa. 1896-ban az osztrák és német szaklapok bemutattak egy kiváló tulajdonságokkal rendelkező jellegzetes magyar pásztorkutyát, megemlítve e fajta jól ismert tenyésztőjét, ki épp egy szervezet megalapításán dolgozott.
„A magyar pásztorkutya nagy éberséggel, bátorsággal, és rendíthetetlen hűséggel védi gazdáját és a rábízott csordát a ragadozó állatok támadásaitól. Házőrzőként más fajtájú kutyákhoz képest felülmúlhatatlan, mivel teljesen megvesztegethetetlen. Ezen tulajdonságai veleszületettek, akárcsak nagyfokú engedelmessége és idomíthatósága. Említést érdemel még nagy kitartása, valamint az időjárás viszontagságaival szembeni ellenállóképessége…”
„A fajta szélesebb körű elterjedésének és érdemeinek elismerése érdekében hamarosan speciális egyesület alakul, melynek élén e fajta jól ismert tenyésztője Geiduschek L. J. úr áll, a magyarországi Nagybecskerekről. Az idei év folyamán Geiduschek úr már jelentős számú ilyen kutyát értékesített Ausztriába és Németországba, ahol igen nagy sikert arattak. Kiállításokon sajnos még nem képviseltették magukat, ezért az új egyesület egyik első feladata lesz annak biztosítása, hogy ezt a fajtát elismerjék és saját kiállítási osztályokat kapjon. Az egyesületbe való jelentkezéseket Geiduschek L. J. úr fogadja Nagybecskereken (Magyarország).” – Der Hunde-Sport: Der Ungarische Schäferhund, 1896.09.15.
A komondorok, kuvaszok és pulik országos törzskönyvezését az első hazai kennel klub indította el 1899-ben. Szervezett tenyésztésük rögös útját azonban parttalan szakmai viták és sok más tényező nehezítette. Valódi áttörés az ügyben csak az 1910-es években következett be, elsősorban dr. Raitsits Emilnek köszönhetően, ki a ’20-as években a pumit is felkarolta, majd híveket szerzett és segítette útját a magyar vizslának. A ’30-as évekre létrejött nagy létszámú stabil törzskönyvezett állományból jelentős mennyiséget exportáltak a világ számos országába.
Hasonló remények fűződtek az ötödik magyar pásztorebhez is. A mudi tudatos tenyésztését dr. Fényes Dezső kezdte meg, akihez rövid időn belül báró Lukács Sándor, a „Rónaőrző” kennel tulajdonosa csatlakozott.
„A négy eddig ismert magyar pásztorkutya mellett az idén került első ízben bemutatásra a pásztor-hajtókutya, amelyet a balassagyarmati múzeum igazgatója, Fényes Dezső dr. és Lukács Sándor báró állítottak ki. E tetszetős, luxuscélokra nagyon alkalmas szép kutyafajtának sok nézője akadt és igen szép számmal jegyeztek elő vásárlók a kiállított példányok szaporulatából.” – Köztelek, 1936.04.12.
A következő években Fényes doktor – a fajtát patronáló Egyesület segítségével – igyekezett minél több tenyésztésben használható példányt felhajtani.
„A szekszárdi kutyakiállítás. A magyar juhászspicc, vagy mudi nemzetközileg még nem elismert fajta, azonban törzskönyvezését a Magyarfajta Kutyákat Tenyésztők Egyesülete megkezdte. Tolna megyében igen sok van e fajtából, különösen pásztoroknál. Éppen ezért e fajta felfedezője dr. Fényes Dezső személyesen jön le tanulmányozni és kiválasztani ezen értékes fajtát. A kiállítás rendező bizottsága szeretné, ha minél több mudi jelenne meg, ezért pásztorok tulajdonában levő mudik nevezési díj fizetése nélkül nevezhetők és bíráltatnak el.” – Tolnamegyei Ujság, 1938.09.17.
A magyar fajták közül talán a rövidszőrű magyar vizsla volt a legszerencsésebb. Ugyan szervezett tenyésztése háborús időkben (1917) kezdődött, hamar nagy támogatottságra tett szert. A fajta tenyésztésébe és népszerűsítésébe egyre többen kapcsolódtak be, köztük kiváló szervezők, befolyásos vadászok és kinológusok, valamint nagy vagyonnal rendelkező prominens személyek. Ennek köszönhetően a magyar vizsla állomány létszáma néhány év alatt megsokszorozódott, versenyeken és kiállításokon egyre nagyobb számban szerepeltek. 1926-ra a fajta már több szervezet támogatását élvezte, s külföldről is kezdtek érdeklődni iránta. A kezdetektől majd harminc éven át vezetett „magyarvizsla törzskönyv” mintegy 7000 példány adatait tartalmazta. Drótszőrű változatának kitenyésztése azonban még korai szakaszban járt, amikor kitört a második világháború, így annak befejeztéig kutyakiállításon mindössze egyetlen egyedet bíráltak el.
A jelenleg rendelkezésre álló korabeli forrásanyagok szerint, az erdélyi kopók törzskönyvezését az első magyar kennel klub kezdte meg. 1903-ban – az OMEE utolsó kiállításán – három díjat nyert egy erdélyi kopó, melyet az Országos Magyar Ebtörzskönyv II. kötetébe iktattak: „5A. Hecktor, erdélyi kopó kan, született: 1900. április, apja: Indíts, anyja: Linda, színe: sárgás-fekete mellén fehér folttal, tenyésztője és tulajdonosa: Fejérdy Gyula, Nagyszeben”. 1910-ben a második magyar kennel klub további két példányt – Hektor (MET 402) és Kortes (MET 403) – regisztrált. Az évtizedek során különféle okok miatt az erdélyi kopók száma egyre fogyatkozott. A fajta megmentésére és tervszerű tenyésztésére irányuló szervezkedés azonban csak 1941-ben – a bécsi döntések általi területi visszacsatolást követően – kezdődött meg, dr. Fenczik Jenő indítványára. Szervezeti támogatást az Országos Vizsla Club azonnal biztosított, ám közben elhatalmasodott a háború, s a kopók ügye, ahogy a drótszőrű magyar vizsláé is, befejezetlen maradt.
A magyar fajták pártolói gyakran fejezték ki aggodalmukat azzal kapcsolatban, hogy a nagy számban importált külföldi fajták kiszorítják, illetve hátrányos helyzetbe hozzák a magyar kutyákat. Különösen sokat boncolgatták a „magyar pásztorkutyák kontra külföldi luxuskutyák” témát. Hasonló értekezések tárgya volt az „angolmánia”, miszerint például angol vizslákból vagy angol kopókból nem volt itthon hiány, mikor a magyar sárga vizsla és az erdélyi kopó épp a kihalás szélére sodródott. Nyugtalankodtak a keveredések miatt is, mely a magyar fajták tiszta vérben való megőrzését nehezítette. Mindez a magyar agarat különösen érintette.
Az angol agár magyarországi térnyerése szorosan összefonódott az agárversenyek terjedésével. Az angol mintájú futtatások során a rövidtávú gyorsaság fontosabbá vált, mint a hosszútávú szívósság. Így egyre többen kezdtek angol agarat tartani, illetve magyar agarat angollal keverni, melynek következtében a tisztavérű magyar agarak száma egyre fogyatkozott.
A magyar agarak törzskönyvezését 1879-ben kezdték meg, hazai fajtáink közül elsőként. Külföldi törzskönyvi bejegyzések bizonyítják, hogy a XIX. század végén több példány exportáltak Nyugat-Európába (pl. Svájcba). Kutyakiállításon 1885-ben szerepeltek nagyobb létszámban, azután csak elvétve volt egy-egy példány látható, a századforduló után nem sokkal pedig teljesen eltűntek a ringekből. Tenyésztésük inkább funkcionális volt, csak kevesen ragaszkodtak a tiszta magyar vér megőrzéséhez, versenyzésre többnyire félvéreket használtak. Ezért is volt kiemelkedő jelentőségű, hogy az 1902-ben rendezett első országos agár-derbyt egy Fecske I. nevű magyar agár szuka nyerte.
Az 1800-as években az angol agár mellett más agárfajtákat is meghonosítottak. Importáltak néhány skót szarvasagarat, főleg falkavadászat céljára. Közülük a legkiválóbb példányok a Károlyi uradalom híres káposztásmegyeri kopófalkájában voltak. Az orosz agár impozáns megjelenésének köszönhetően hamar népszerű lett hazánkban, tenyésztésével viszonylag sokan foglalkoztak. Emellett kedvelték a kisebb termetű agarakat is, mint a whippet és a kis olasz agár. Utóbbi három fajta jellemzően luxuskutya volt.
A luxuskutya, luxuseb (más néven „dísz eb” vagy „fényűzési eb”) megnevezést azokra a kutyafajtákra használták, melyeket főként kedvtelésből tartottak, és tenyésztésüknél nem volt kritérium a munkaképesség megítélése, a tetszetős küllem annál inkább. Ausztriában – hol a luxuskutyák tenyésztését igen magas szinten művelték – külön luxuseb klub, illetve luxuseb kiállítás is volt. Kutyakiállításokon sokáig létezett luxuseb csoport, melynek fajtalistája országonként eltérhetett. A besorolás független volt attól, hogy az adott fajtát eredetileg mire tenyésztették ki.
Magyarországon a legkorábban meghonosított luxusfajták közé tartozott a cikksorozat első részében felsorolt „óriások és apróságok” java, valamint az uszkár és az angol bulldog. A századfordulót követő időszak legkedveltebb luxuskutyája, a társasági elit és a művészvilág által népszerűsített francia bulldog lett, melynek propagálásával és tenyésztésével olyan kinológiai nagyságok is foglalkoztak, mint Buzzi Géza Félix (Corvinus kennel). A francia bulldognál jóval kisebb létszámban ugyan, de megtalálhatóak voltak hazánkban a közepes vagy nagyobb méretű spitzek és rokon fajtáik is, mint a wolfspitz, a szamojéd, vagy a chow-chow. A luxusebek közül valódi kuriózumnak számított a dalmata, melyet magyar kutyakiállításon első alkalommal 1910-ben mutattak be.
Meztelen kutyák már az 1800-as évektől voltak az országban, s bár ritkaságszámba mentek, időnként kutyakiállításokon is lehetett találkozni egy-egy példánnyal. A századforduló környékén a „csupasz kínai kutyát hozzávaló nyakravalóval és köpönyeggel” árulták. Az amerikai kontinens különböző országaiból származó kopasz kutyák pedig a hazai állatorvosok figyelmét is felkeltették. Természetes úton elhullott példányaikat az Állatorvosi Főiskolán vizsgálták.
Az évtizedek során a kutyafajtákat igyekeztek más szempontok (pl. származási ország) alapján szétválasztani, s a csoportbontást minél inkább finomítani, így a luxusebekhez sorolt fajták listája folyamatosan változott. Egy idő után bizonyos fajták főleg szakmai pontosítás miatt kerültek más kategóriába, olykor azonban egyéb tényező is közrejátszhatott. A hosszúszőrű collie, azaz a skót juhászkutya hazai besorolása például az első világháború idején változott, mikor is a luxusebek közül az őrző- és haszonebek csoportjába került. A háború során a fajta számos képviselője teljesített szolgálatot hírvivőként, és egészségügyi kutyaként. Feltételezhető, hogy az átsorolásban szerepet játszott az általuk bizonyított sokoldalú hasznosság.
A háborút követő évtizedekben más angol juhászkutyákat is meghonosítottak. Gróf Pongrácz János és Jánosné óangol juhászkutyákkal, gróf Erdődy Franciska pedig shetlandi juhászkutyákkal gazdagította a hazai eb-palettát.
Az egyre pejoratívabbá váló luxuseb/luxuskutya megnevezést szakmai körökben az 1930-as évek végére felszámolták, ám a köznyelvben a mai napig megmaradt.
Folytatása következik…
A cikk megjelent az A KUTYA újság 2025. márciusi számában, a 32-39. oldalon. Írta: Zöldhelyi Adrienn. / Borítókép: orosz agarak, forrás: Ilosvai Lajos Károly: A kutya sportszerű tenyésztése, nevelése és idomítása. Második kiadás, 1928.
