Kutyafajták hazánkban anno – III. rész: Terrierek és mindennemű haszonebek

A XX. század első évtizedeiben hon- és rendvédelmi szolgálati kutya tulajdonképpen bármilyen fajta lehetett. Igyekeztek minden olyan fajtát bevonni a kiképzésbe, aminél esélyt láttak a használhatóságra. Alkalmaztak magyar juhász- és pásztorkutyákat is, hogy minél inkább bizonyítsák őshonos ebeink sokoldalúságát. A professzionálisan képzett hazai hadi- és rendőrkutyák javát azonban dobermannok, airedale terrierek, illetve schnauzerek, rottweilerek, és német boxerek tették ki. Ám minden fajta közül arányaiban a legkiemelkedőbb a német juhászkutya volt.

 

 

A „nagy farkaskutya-láz”

A köznyelvben csak „farkaskutyának” nevezett német juhászkutya – mindkét szőrváltozatban – az 1910-es években kezdett elterjedni Magyarországon, és hamar az egyik legkedveltebb fajta lett. Az első világháború után létszámuk robbanásszerű növekedésnek indult. A fajtával foglalkozó tenyészetek száma rövid idő alatt megsokszorozódott, funkcionális tenyésztésük érdekében pedig speciális tenyésztelepek alakultak.

 

 

A laikusok körében hirtelen megugró népszerűséget leginkább a mozi okozta, hiszen a korszak állatos filmjeinek főszereplői jellemzően hős német juhászkutyák voltak. A fajta iránti érdeklődést a nyilvános rendőrkutya versenyek és bemutatók is fokozták, ahol a részt vevő példányok képességei sokakból váltottak ki csodálatot. A németjuhászok házőrzőként és családi kutyaként is egyre keresettebbé váltak.

 

 

Nevezési létszámuk kutyakiállításokon folyamatosan emelkedő tendenciát mutatott. 1910 májusában még csak 6 példányt neveztek, 1920 júniusában már 37-et. A kereslet növekedése miatt megjelentek a szaporítók, akik minden koncepciót vagy szelekciós kritériumot nélkülözve ontották az „olcsón elvihető papír nélküli farkaskutyákat”. A hazai németjuhász állomány eközben más módon is gyarapodott.

 

 

A Lajstromból a MET-be

Az első világháború végén a külföldi katonák rengeteg kutyát hagytak utolsó magyarországi állomáshelyükön, melyeket nem tudtak, vagy nem akartak hazaszállítani. Zömmel német juhászkutyák voltak, valamint dobermannok és airedale terrierek.

 

 

A gazdátlanul kóborló hadikutyákat főleg helyi lakosok fogták be. Az ilyen „itt felejtett” vagy katonák által hazahozott, fajtajelleget mutató, de pedigré nélküli hadikutyák regisztrálása érdekében, a MEOE létrehozta a „Magyarországi Rendőrkutya Lajstromot”, hogy a legkiválóbb példányokat később tenyésztésbe lehessen vonni. Külföldi kinológiai szervezetekkel való egyeztetések után az Egyesület vezetősége úgy döntött, hogy nagyon rövid időre módosítják a törzskönyvezési szabályzatot, és ezeket a kutyákat bevezetik a MET-be. Az iktatásnak feltétele volt egy legalább „jó” minősítés, melyet egy speciális bíráló bizottság adott ki, rendkívüli szigort alkalmazva. Az eljárást 1923 januárjában zárták le.

 

 

A „farkaskutya-veszedelem”

A ’30-as évek közepére nagymértékben felszaporodott (javarészt nem törzskönyvezett) német juhászkutya állományt minisztériumi rendelettel próbálták csökkenteni. A rendelkezés oka egy minisztériumi – nem kinológusok által írt – szakvélemény volt, mely a németjuhászokat és a tőlük származó keverékeket, a vadállományban végzett nagymértékű pusztítással vádolta, de a rovásukra írták sok haszonállat, háziállat elpusztítását, ember elleni támadásokat és autóbaleseteket is. A kapcsolódó sajtóanyagokban „kontrolálhatatlan állatgyűlölőnek, fékezhetetlen gyilkosnak, rosszindulatú garázdálkodónak, gazdája ellen is támadó hálátlan kutyának” titulálták a fajtát. Ezért 1937-től több lépcsőben, a németjuhászok és azok keverékeinek kutyaadóját a sokszorosára emelték, amivel ”néhány különlegesen kiképzett állami szolgálati kutyán kívül, minden német juhászkutyára kimondották a halálos ítéletet”. Akik ugyanis nem tudták fizetni az adót, azok megölték vagy szélnek eresztették kutyájukat, s miután az gazdátlan kóbor kutyává vált, kiirtása hatóságilag engedélyezett, sőt, „erélyesen végrehajtandó” volt. Több megyében még a fajta tartását is megtiltották pásztorok, erdőőrök, és mezőőrök számára. Az intézkedéseket bizonyos körökben úgy kommunikálták, hogy mindez „a magyar kutyafajták tenyésztésének és tartásának elősegítése” miatt történik, mivel „a németjuhász rendkívül invazív fajta, ami kiszorítja saját országukból a magyar kutyákat”. A német juhászkutyákkal kapcsolatos ellenérzések folyamatosan erősödtek, ahogy fokozódott az országban a németellenes hangulat. A MEOE vezetősége a megszorításokat vad-megóvási szempontból szükségesnek, tenyésztési szempontból viszont károsnak és némileg feleslegesnek tartotta, mivel a németjuhászok száma a „nagy farkaskutya-láz” tetőzése után amúgy is csökkenőben volt. Egyébiránt féltek attól, hogy ez csak a kezdet, és további hasonló intézkedések várhatnak más kutyafajtákra is, például a foxterrierre.

 

 

„A patkányok rémes gyilkolója”

A foxterriereket minden valószínűség szerint 1880 körül honosíthatták meg. Néhány évtized alatt a legkedveltebb fajta lett, melynek állománya elképesztő méreteket öltött. Időszakonként csupán a két szőrváltozat aránya módosult, hogy épp a simaszőrűt, vagy a drótszőrűt szerették-e jobban. Túlzás nélkül állítható, hogy a XX. század első felében a foxterrierek országa voltunk.

 

 

„Az Angliából hazánkba importált foxterrier már annyira elterjedt s meghonosodott kutyafajta lett, hogy szinte magyar kutyának is tekinthető.” – A Természet, 1928.09.15.

Évente sok száz foxterriert törzskönyveztek, és legalább 10-20 új foxi kennelt jegyeztek be. Emellett a Budapesti Állatkertben intézményesített keretek közt is tenyésztették a fajtát. A kutyatenyésztők java jellemzően több fajtát tartott, melyekből az egyik általában foxterrier volt. Kinológiai nagyságaink szinte kivétel nélkül mind foxterrierrel (is) foglalkoztak, pl. dr. Raitsits Emil (Pátria kennel), Ilosvai Lajos Károly (Sylvester kennel), dr. Fényes Dezső (Luchyf kennel). Ezeken kívül számos kiemelkedő tenyészet működött, melyek tömérdek foxit importáltak és folyamatosan népszerűsítették a fajtát. A foxiknak egy időben párhuzamosan több fajtagondozó szervezetük, speciális törzskönyvük, évkönyvük és szaklapjuk volt. Mindezek fényében nem meglepő, hogy kutyakiállításokon előfordult 100 feletti foxterrier nevezési létszám.

Rendkívüli népszerűségük titka minden bizonnyal sokoldalúságukban rejlett. A foxterriereket leginkább vadászkutyaként, valamint rágcsálók és dúvadak írtásra használták. Békeidőkben főleg házakat, istállókat, gazdaságokat, birtokokat tisztítottak meg a kártevőktől, háborús időkben pedig a lövészárkokban, élelmiszertárolókban és alvóhelyeken végezték ugyanezt. Hadikutyaként emellett a legkülönbözőbb (pl. ejtőernyős) feladatokra alkalmazták. Munkaképességüket a tenyészkutyák esetében is legalább olyan fontosnak tartották, mint az ideális küllemet, ezért a kiállítások mellett vadászversenyeken, ürge- és patkányfogó versenyeken, illetve műkotorék versenyeken kellett bizonyítaniuk. A foxi egyébiránt minden társadalmi rétegben kedvelt hobbikutya volt.

 

 

„A patkányok rémes gyilkolójaként” ismert foxterrier mellett más kutyafajtákat is használtak rágcsálóírtásra Magyarországon. Főként terriereket, mint a skót terrier, a bullterrier és a black and tan terrier. Rajtuk kívül megvetette a lábát hazánkban a kártevőirtásra szintén alkalmas német pinscher is.

 

 

A terrierek évtizede

A folyamatosan változó hazai kutyadivat az 1930-as években leginkább a terriereket helyezte előtérbe, bár közülük több fajta már évtizedek óta jelen volt az országban, mint például a már említett foxterrier, az airedale terrier, az ír terrier, a skót terrier, a skye terrier, a west highland white terrier, a boston terrier, a bullterrier, a manchester (korábban black and tan) terrier és a yorkshire terrier.

 

 

A ’20-as évek végén és a ’30-as években további terrier fajtákat honosítottak meg, melyeket többnyire luxuskutyaként tartottak. Ekkortájt kezdte meg magyarországi térhódítását a sealyham terrier, a bedlington terrier, a cairn terrier, a dandie dinmont-terrier, a kis angol terrier, valamint a ritkaságnak számító kerry blue terrier és welsh terrier. A ’30/40-es évek az új terrierek megjelenése mellett egyéb kinológiai érdekességeket tartogatott.

 

 

Ugató hadizsákmányok

A fajtatiszta (vagy legalábbis annak látszó) kutyák a világháborúk során értékes hadizsákmánynak számítottak. A hazatérő magyar katonák is számos ilyen ebet hoztak magukkal. Többségüket újdonsült gazdája megtartotta, párat leadtak a Budapesti Állatkertnek, néhányat pedig elajándékoztak vagy eladtak. Legtöbbet a tipikus fajtajelleget mutató, jól képzett (dresszírozott) hadikutyák értek.

„Angol juhászkutya dresszurával, orosz fogolytiszttől zsákmányolva eladó. Bartalicsné, Gödöllő.” – Pesti Hírlap, 1915.08.17.

A négylábú hadizsákmányok a legkülönbözőbb fajtákból kerültek ki. Egy magyar tiszt például máltai selyemkutyára tett szert, míg más tacskót, foxterriert vagy éppen szibériai medveölő kutyát zsákmányolt.

 

Guja

Endrődy Béla honvéd zászlós kutyája – melyet a második világháború alatt az orosz frontról hozott haza Magyarországra – mindenhol nagy feltűnést keltett. „Medvetermetű, csepékesszőrű, szürkésbarna” harctéri szerzeménye a „Guja” nevet viselte.

„Guja farka veleszületett, szakértő vizsgálat szerint nem csonkítás folytán rövidült meg. Csak füle volt rövidre vágva… Orosz foglyok elbeszéléséből derült ki, hogy ez a pompás állat szibériai medvekutya vagy medveölő kutya… Magyar gazdájának előadása szerint ilyen kutyákat használtak az oroszok kémszolgálatra és különböző hadicélokra, így jutott egy sikerült roham után új gazdája tulajdonába. Az oroszok az ilyen állatot gépkocsik alatt nevelik, és arra szoktatják, hogy nyomozása közben minden gépkocsi alá bújni igyekezzék. Alkalomadtán aztán hátára robbanóanyagot kötnek, hogy a hűséges állattal egy ellenséges hadigépet robbantassanak fel. Ettől a sorstól mentette meg ezt a kutyát a véletlen szerencse és kedves magyar tisztünk barátsága.” – A Természet, 1942.02.15.

 

 

Guját azért ismerhette meg a nagyközönség, mert egy szemfüles kutyarajongó (Szilády Zoltán zoológus, természettudományi szakíró) a vonaton utazva felfigyelt rá, és gazdájával elbeszélgetve az ebet s annak történetét bemutatásra érdemesnek gondolta. A két világháború közt azonban olyan kutyafajta is megjelent Magyarországon, mely akkor elkerülte a kutyaszakértő szemeket, bár ez még a legszakavatottabbaknak sem róható fel, hiszen az éppen csak kibontakozóban lévő fajta Európa ezen részén teljesen ismeretlen volt.

 

Basi

1939 júniusában „A Természet” hasábjain jelent meg egy cikk, „Egy kutya emlékére” címmel. A megemlékezés egy „Basi” nevű ebről szólt, akit a tihanyi Biológiai Kutatóintézet munkatársai gyászoltak. A cikk írója – Rotarides Mihály zoológus – szerint, Basi „állattenyésztői értelemben bizonyára nem volt nemes fajta”. Azonban mai szemmel nézve, az intézet kedvence határozottan ausztrál juhászkutya fajtajelleget mutatott, merle mintázattal, átható kék szemekkel és természetesen csonka farokkal.

 

 

A különleges kutya származása egyelőre nem bizonyítható. Tulajdonosa az intézet igazgatója, dr. Entz Géza volt, aki évekig Hollandiában élt és dolgozott. Basi 1929 körül születhetett, amikor a professzor hazatért, és átvette a tihanyi intézet vezetését, így elképzelhető, hogy a kutyát Hollandiából hozta magával, esetleg az intézetben megforduló számos külföldi kutató egyikétől kapta.

Dr. Entz Géza unokájának, ifj. Entz Bélának családi emlékei szerint, Basi rendkívüli intelligenciája és kiváló képességei okán igen hasznos segítségnek bizonyult a Balaton jegén történő közlekedésben. A kutya ösztönösen és/vagy a jég hangja alapján érzékelte annak tartó szilárdságát, és engedte vagy visszafogta az embert, ezzel segítve a veszélyes helyeken való biztonságos átkelést. Basi 1939-ben bekövetkezett halála megrázott mindenkit, aki csak ismerte. „Úgy sajnáltuk, akár egy embert, akit az élet sodra elragadott.”

 

 

Folytatása következik…

 

A cikk megjelent az A KUTYA újság 2025. áprilisi számában, a 26-33. oldalon. Írta: Zöldhelyi Adrienn. / Borítókép montázs: Pötyi, a kispesti rendőrség német juhászkutyájának portréja, Basi testkép, airadale terrier fejkép, Naphegy dobermannok a „H” alomből,  források: korabeli sajtóanyagok ADT – Arcanum Digitális Tudománytár és HUN-REN Balatoni Limnológiai Kutatóintézet fotóarchívuma, Dr. G.-Tóth László