Kutyafajták a háború előtti Magyarországon

A törzskönyvezés kezdetétől (1879) a II. Világháború végéig Magyarországon körülbelül 110 kutyafajtát honosítottak meg, illetve tartottak nyilván. Az, hogy mikor melyik mekkora létszámban volt jelen, – akárcsak ma – folyamatosan változott.

A történelmi események, a társadalmi változások, az eredeti funkció visszaszorulása és sok egyéb tényező is befolyásolta/befolyásolja egy fajta sorsát, népszerűségét. Csak nagyon kevés olyan fajta volt, ami kifejezetten nagy létszámban, sok évtizeden át követhető hazánkban. Ezek közül is kiemelkedik a sima- és drótszőrű foxterrier illetve a német juhászkutya, melyek felfelé ívelő karrierje a háború után is folytatódott.

 

Egy fajta jelenléte attól kezdve követhető nyomon valójában, amikor hivatalos nevet kap, és megjelenik róla az első fajtastandard. A tiszta vérben való tenyésztés, a pontos nyilvántartás csak ezekkel valósulhat meg. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezek a fajták korábban nem voltak jelen az országban, de konkrét adatok nélkül semmi sem bizonyos.

A kezdeti időszakban és még jó pár évtizeden át, egyértelműen a vadászkutyák voltak porondon, hiszen a szervezett keretek közt való tenyésztés kialakulását a vadászó közösségnek köszönhetjük. Az agarászat terjedése során a magyar agár mellett meghonosított angol agár, és még pár agárfajta (pl. lengyel, perzsa, orosz) után, számtalan vadászkutya fajta érkezett az országba.

 

A vadász-spánielek szinte teljes palettája jelen volt: cocker, clumber, field, norfolk, springer, és sussex. A legnépszerűbbek azonban a vizslafélék, főleg az angol pointerek és a német vizslák voltak, annak minden szőrváltozatában.

 

A szintén nagy létszámban, minden szőr, szín és méretváltozatban jelenlévő tacskók és szetterek mellett feltűntek különböző retrieverek, illetve olyan ritkaságok is, mint gróf Migazzy Vilmos skót import otterhound-jai (vidra-eb, vidrászeb), vagy a Károlyi uradalom káposztásmegyeri kopófalkájának skót szarvasagarai.

 

A falkavadászat elterjedése miatt nagy állományok voltak itthon a különböző kopókból, mint pl. az erdélyi kopó, az angol rókakopó, a beagle, a német kopó (Bracke), a nyulászkopó (Harrier) vagy a hajtótacskónak nevezett alpesi tacskókopó. A kopók mellett igen kedveltek voltak a vérebek (angol, bajor, hannoveri véreb és basset hound). A vadászkutyák iránti lelkesedés nem apadt még a háború közeledtével sem, folyamatosan érkeztek új fajták az országba, mint pl. a kis münsterlandi vizsla.

 

A fajták hétköznapi megnevezése (pl. szálkásszőrű német vizsla = griffon), vagy elnevezésük többfajta változata, magyarosítása olykor megnehezíti a fajták számának követhetőséget (pl. német juhászkutya = elzászi farkaseb, schnauzer = szálkásszőrű pincsikutya). Ugyanez vonatkozik a ma már nem létező, kihalt fajtákra. Ez a „kihalás” persze a legtöbb esetben nem azt jelenti, hogy a fajta az egyik napról a másikra teljesen eltűnt, mint a hawaii poi. Javarészt más fajtákkal keresztezve, kissé megújulva élt tovább. A nehézkes, robosztus felépítésű ónémet-cseh vizsla például pointerekkel keresztezve vált könnyedebbé. A clydesdale vagy paisley terrier helyét pedig átvette a nagyon hasonló formájú skye terrier.

Uszkárok (több színben és méretben), bulldogok, és mopszok már az első 1874-es gödöllői kutyakiállításon is jelen voltak, az évtizedek során pedig egyre kedveltebbé váltak. A főúri udvarok szeretett fajtái meghódították a művészvilágot, és híres gazdáikkal pózoltak a kamerák előtt. Persze továbbra is népszerűek maradtak nemesi körökben.

 

A nagytestű fajták közül sokáig nagy létszámban voltak megtalálhatók a német dogok, a bernáthegyi kutyák rövid és hosszúszőrű változata, valamint igen kedvelt volt az újfundlandi, az angol masztiff, az orosz juhászeb (délorosz juhászkutya) és a leonbergi. Közülük egyértelműen a bernáthegyi volt a leginkább közszeretetnek örvendő, kiállításokon sokszor egész nagy (20-30 fős) létszámban vonultak föl.

 

A fajták hazai elterjedését és népszerűségét nagyban befolyásolta az angol divat. A 19-20. század fordulóján az angol nemesek főleg a collie-t tartották fajtatenyésztésük diadalának, ráadásul ezzel a fajtával indult hódító útjára a kutyás filmek zsánere 1905-ben. Így hamar megjelentek Európa más országaiban, többek közt Magyarországon. Az angol kiállításokról közölt beszámolók is mutatták, hogy éppen mi dívik a Királyságban. Amint a collie-k népszerűsége apadni kezdett, előretörtek az olyan fajták, mint a samoyed vagy a chow-chow. Ezekből a drága „fényűzési-” vagy „luxuskutyákból” nem volt itthon olyan hatalmas állomány, mint például a foxikból, de egyértelműen jelen voltak.

 

A növekvő urbanizáció következtében terjedő városi kutyatartás miatt, a nagytestű fajták visszaszorultak, és egyre többen kezdtek tenyészteni lakásban tartható, kisebb termetű ebeket. Itt fontos megemlíteni, hogy a hölgyek kutyái, a „kutyácskák” vagy „ölebecskék” jelenléte Magyarországon több száz évre visszavezethető. Nemesi portrékon – a vadászkutyák mellett – igen gyakran találkozni apró spánielekkel, griffonokkal, vagy terrierekkel.

 

A kistestű láz a XX. század ’10-es éveiben kezdett fokozódni, és a ’30-as években tetőzött. Egyre nagyobb lett a kereslet az olyan kutyák iránt, mint a japán chin, a toy spánielek (king charles, ruby, blenheim), a kis olasz agár, a pekingi palotakutya, a brüsszeli griffon, a bichon havanese, a chihuahua, a majompincs (Affenpinscher), a máltai selyemkutya, a törpe pinscher, a shetlandi juhászkutya, a papillon, vagy a pomerániai törpespicc. (A spicceknek egyébként több fajtája, méret és színváltozata elérhető volt magyar tenyésztőknél.)

 

A háború előtti két évtized a kistestűek mellett a terrierek időszaka volt. A mára kihalt black and tan terrier mellett egyre növekvő létszámban jelent meg az airedale terrier, a bedlington terrier, a cairn terrier, a dandie dinmont-terrier, a kerry blue terrier, a sealyham terrier, a skót terrier, a skye terrier, a welsh terrier, a west highland white terrier és a yorkshire terrier.

 

A kelendőbbek közt – főleg kiállításokon – időnként megjelentek egészen ritkaságszámba menő kutyafajták is, mint pl. az amerikai kopasz kutya, a dalmata, a bobtail, a schipperke, vagy az afgán agár.

 

A rendőrkutyás szervezetek, és az egyre populárisabbá váló rendőrkutya bemutatók legfőképpen a német juhászkutyának (rövid és hosszúszőrű változatban) illetve a dobermannak hoztak hatalmas népszerűséget. Mellettük meghonosodtak még olyan fajták, mint a boxer, a bullterrier, a rottweiler, valamint a több méret és színváltozatban tenyésztett schnauzer is.

 

A magyar fajták háború előtti aranykorát – azt gondolom – elsősorban dr. Raitsits Emilnek köszönhetjük. Persze nem ő volt az első, sem az egyetlen, aki felkarolta nemzeti kincseinket, munkássága mégis nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az 1920-as évektől egyre inkább elterjedt a tisztavérű puli, pumi, komondor és kuvasz tenyésztése, tartása. Ugyanígy támogatta a magyar vizslák rekonstruálásának ügyét is. A ’30-as évek derekán a kutyakedvelő közönség megismerkedhetett az ötödik magyar pásztorkutyával, a mudival, majd pár évvel később debütált a drótszőrű magyar vizsla is.

 

A Magyarországon nyilvántartott kutyafajták száma a háború következtében nagyjából ötödére csökkent. Az 1950-es és 1990-es évek között sok fajtát honosítottak újra. A háború előtti tenyésztők és kutyáik pedig a feledés homályába vesztek.

 

Borítókép és az utolsó kép: airedale terrier iránt elkötelezett tenyésztők és tulajdonosok tüntetése Budapest belvárosában, a fajta népszerűsítése érdekében. Váci utca, 1935. január. – Fotó forrása: Színházi Élet, 1935/4. szám

„- Kérem szépen, mi ellen tetszik tüntetni?
Átszellemült arccal felel:
– Tüntetünk, mert nem ismernek bennünket, tüntetünk, mert ma Magyarországon még nem tudják az emberek, hogy
mi az Airedale terrier.”

(Az Est, 1935.01.13.)